Viszonyszók és mondatszók

A magyar nyelvtan érettségi egyik alapvető témaköre a szófajok ismerete. Míg a tartalmas szófajok (főnév, ige, melléknév stb.) önmagukban is hordoznak fogalmi jelentést, addig a viszonyszók és a mondatszók szerepe a mondaton belüli kapcsolatok kifejezésében, illetve a beszélő érzelmi viszonyulásának jelölésében rejlik. Ebben a tételben részletesen áttekintjük e két szófaji csoport szerkezetét, funkcióit és a nyelvhasználatban betöltött szerepüket.

A viszonyszók rendszere

A viszonyszók olyan alaktanilag változatlan szófajok, amelyeknek nincs önálló fogalmi jelentésük, hanem a mondat szerkezetében betöltött grammatikai funkciójuk révén válnak értelmezhetővé. Feladatuk a szavak közötti viszonyok (hely, idő, ok, mód stb.) kifejezése, vagy a mondatrészek összekapcsolása.

A névutók

A névutók olyan viszonyszók, amelyek a főnév (vagy névmás) után állnak, és azzal együtt határozottabbá teszik a mondatrész jelentését. A névutók eredetileg főnevek voltak, amelyek határozóragos formában rögzültek. Például: házban -> ház mögött.

• Helyviszonyt kifejező névutók: alatt, fölött, mellett, mögött, előtt, között.
• Időviszonyt kifejező névutók: előtt, után, óta, közben.
• Egyéb viszonyok: miatt (ok), szerint (mód), nélkül (hiány).

A kötőszók

A kötőszók feladata a mondatrészek vagy a tagmondatok összekapcsolása. Alaktanilag változatlanok, és nem töltenek be mondatrészszerepet. Két fő típusuk van:

• Mellérendelő kötőszók: Kötik össze az azonos szintű mondatrészeket vagy tagmondatokat (pl. és, s, meg, de, viszont, vagy, tehát).
• Alárendelő kötőszók: Az alárendelő összetett mondatokban a főmondat és a mellékmondat közötti kapcsolatot biztosítják (pl. hogy, mert, mintha, jóllehet).

A segédigék

A segédigék az igei állítmány jelentését módosítják. Bár az igék közé tartoznak, funkciójukat tekintve viszonyszói szerepet töltenek be, mivel önmagukban nem képeznek önálló állítmányt (kivéve a létigét). Ilyen például a fog (jövő idő), volna (feltételes mód), vagy az összetett igealakok segédigéi.

A névelők

A névelő a magyar nyelvben a főnév határozottságát jelöli. Két fajtája van: a határozott (a, az) és a határozatlan (egy). A névelőhasználat a magyar nyelv egyik legnehezebb része a nyelvtanulók számára, mivel jelentősen befolyásolja a mondat jelentésárnyalatait.

A mondatszók

A mondatszók a nyelv azon elemei, amelyek nem illeszkednek a mondat szintaktikai szerkezetébe, hanem a beszélőnek a valósághoz vagy a hallgatóhoz való viszonyát fejezik ki. Ezek az elemek önmagukban is teljes mondatértékűek lehetnek.

Indulatszók

Az indulatszók a beszélő érzelmeit, akarati megnyilvánulásait tükrözik. Lehetnek veleszületett hangadások (pl. jaj, ó, brrr) vagy tanult, nyelvi elemek (pl. köszönet, istenem, gratulálok). Az indulatszókat az írásban gyakran felkiáltójel követi.

Módosítószók

A módosítószók a beszélőnek a közlés tartalmához való viszonyát árnyalják. Segítségükkel kifejezhetünk bizonytalanságot, bizonyosságot, lehetőséget vagy éppen csodálkozást. Példák: talán, bizonyára, sajnos, ugye, vajon.

Partikulák

A partikulák olyan mondatszók, amelyek a mondat egészére vagy egyes mondatrészekre vonatkozó érzelmi-hangulati többletjelentést hordoznak. Ilyenek a nyomatékosító elemek, mint a -is, -sem, csak, még. Ezeknek a szavaknak a használata teszi igazán természetessé és színessé a beszélt nyelvet.

Összehasonlítás és alkalmazás a szövegalkotásban

A viszonyszók és mondatszók helyes használata elengedhetetlen a választékos fogalmazáshoz. Míg a viszonyszók a mondatok „ragasztóanyagaként” működnek, biztosítva a logikai kapcsolatot, addig a mondatszók a szöveg stílusát, hangulatát és a beszélő személyiségét viszik bele a mondanivalóba.

Az érettségi vizsgán történő szövegalkotás során érdemes figyelni a kötőszók változatosságára. Egy igényes esszében kerüljük a folyamatos „és” kötőszó használatát; helyette alkalmazzunk olyanokat, mint: továbbá, mindamellett, következésképpen, illetve. Ezek a szavak jelzik a javító tanár számára, hogy a vizsgázó képes logikailag strukturált szöveg létrehozására.

Összegzés

A viszonyszók és mondatszók ismerete nem pusztán lexikális tudást igényel, hanem a nyelv működésének mélyebb megértését. A viszonyszók a mondat szintaktikai vázát teszik stabillá, míg a mondatszók a beszélő és a hallgató közötti interakciót teszik emberivé és érzelmekkel telivé. A vizsgán való sikeres szerepléshez elengedhetetlen, hogy a tanuló felismerje ezeket a szófajokat a szövegelemzési feladatokban, és aktívan, helyesen alkalmazza őket saját fogalmazásaiban.

Ne feledjük: a jó stílus nem a bonyolult szavak halmozásából, hanem a viszonyszók és mondatszók tudatos, arányos használatából fakad. Legyen szó egy érvelő szövegről vagy egy irodalmi elemzésről, ezek az apró szavak biztosítják a gondolatok áramlását és a szöveg koherenciáját.

Gyakorlásként érdemes újságcikkekből vagy szépirodalmi művekből kigyűjteni a különböző típusú viszonyszókat, és megfigyelni, hogyan változik a mondat jelentése, ha egy kötőszót vagy módosítószót kicserélünk egy másikra. Ez a fajta nyelvhelyességi érzék fejleszthető a leginkább a vizsga előtti felkészülés során.